MIT MÉG, URAM?!

 

Nekem is vannak kudarcélményeim.

Pár héttel ezelőtt éltem át egy hasonlót.

Fiatal pár járt nálam, még a nyáron. Gyermeket szeretnének, de már túl voltak három sikertelen lombik-bébi programon. Számukra valóban ez az egy megoldás létezik, és abban kértek segítséget, hogy a negyedik „nekifutás” sikeres legyen.

Hosszú hetek teltek el munkával. Rendszeressé kellett tenni a menstruációt mivel ez a lelki kudarcok miatt felborult, a méhnyálkahártya vastagsága is a legoptimálisabb kellett legyen a sikeres beültetéshez.

Nagyon izgultam értük, nagyon bíztam a jó hírben. Nagyon a szívembe zártam őket. És megérkezett a hír: nem sikerült.

Számtalan kérdés tör fel ilyenkor az emberben. Minden adott volt a kisbaba érkezéséhez, akkor miért nem sikerült? Talán nem voltak életképesek a lefagyasztott embriók (Sajnos, pontosan nem tudjuk, hány százalékuk is éli túl épen és egészségesen a hibernálást.)? Mi az, ami még hiányzott? Mit kellett volna még megtenni? … Mit még, Uram?!

A körülményeket meg lehet teremteni. Mindent elő lehet készíteni, de egy Élet érkezéséhez ennyi nem elég. Ahhoz áldás kell, ahhoz „engedély” kell.

A sikertelen próbálkozások a nők legszörnyűbb élményei, de engedjék meg/engedjétek meg, hogy valamit elmondjak:
Az életben is nagyon ritka, hogy egyetlen, vagy kettő, vagy három, vagy négy… szerelmes éjszaka után érkezik a baba. Vannak olyan párok, ahol hónapok telnek el – normál körülmények között is – várakozással.
Az én történetemben is látszik, hogy az anya szervezete szépen működik. Valamiért, amit mi földi ésszel nem tudunk megmagyarázni, és ez valószínűleg az asszonynak most nem nyújt vigaszt, most sem érkezett meg egy kis élet. Tudom, hogy rettenetes hallani, hogy nem sikerült, de aki leül, az nem megy tovább. Talán legközelebb? Talán hatodszor? Erre senki nem tudja a választ.

Ilyenkor én is elkeseredem. Úgy érzem, csalódtak Bennem. Sajnálom, hogy életet nem tudok teremteni. A sok-sok gyógyulás azonban erőt és hitet ad a folytatáshoz. Évek kellettek ahhoz, hogy megtanuljam, nincs két egyforma történet. De egy hasonló pár sikere, mutatja, igenis lehetséges a gyermekáldás.

Ha a kisgyermek, amikor járni tanul, az első eséseknél, sérüléseknél abbahagyná a próbálkozást, sohasem tanulna meg járni.

Tudom, hogy nagyon nehéz egy ilyen élmény után felállni, és azt mondani, hogy újra megpróbáljuk, de ha nemet mondunk végérvényesen, azzal teljesen eltaszítjuk magunktól a lehetőséget. Mielőtt ilyet tenne valaki, alaposan mérlegeljen! Valóban ezt akarja? Tényleg el tudja így képzelni az életét? Amíg fiatal, van esélye. Később, ha idősebb korban már megbánja döntését, nem biztos, hogy lesz.

Antal Orsolya