REMÉNYIK SÁNDOR: EREDJ, HA TUDSZ!

 

Reményik Sándor

Eredj, ha tudsz!

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém.

Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,

A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább semmint hordani itt jármot,
Szórd szelekbe minden régi álmod,
Ha úgy látod, hogy minden elveszett.
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe cseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni gyújtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.

Míg keservek lőporához ér
És akkor…!!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

1918. december 29.