REMÉNYIK SÁNDOR: EGY LÉLEK ÁLLT…

 

Létének törvénye határozza meg minden embernek, hogy hol tart életútján: a gondolatai, amelyeket jellemébe épített, juttatták oda, és életének rendszerében nincs egyetlen véletlen rész sem, hanem minden egy tévedhetetlen törvény működésének eredménye. Egészen addig, amíg egy ember magát külső körülmények teremtményének tartja, sodródni fog a körülményekkel; de amint ráeszmél, hogy ő teremtő erő, és képes rendelkezni lényének rejtett talaja és magjai felett, amelyekből a körülmények kifejlődnek, saját maga irányítója lesz. Azt, hogy a külső körülmények a gondolatokból nőnek ki, minden ember tudja, aki egy ideig gyakorolt önkontrollt és tisztulási folyamaton ment keresztül, hiszen azt tapasztalta, hogy körülményei pontosan olyan mértékben változtak, amennyire mentális állapota változott.

                                                    Reményik Sándor

                                                    Egy lélek állt…

                                                    Egy lélek állt az Isten közelébe
                                                    S az örök napsugárban reszketett
                                                    És fázva félt,
                                                    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
                                                    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
                                                    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

                                                    Valaki ott lenn meg akar születni,
                                                    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
                                                    Pici kezeket, pici lábakat,
                                                    És most hiába, le kell szállanod,
                                                    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
                                                    Hogy e testet betöltsd,
                                                    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
                                                    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

                                                    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
                                                    Én boldog vagyok Veled, Istenem,
                                                    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
                                                    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
                                                    S elhagynom búsan és reménytelen
                                                    Az angyalokat, testvéreimet?
                                                    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
                                                    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

                                                    A meghasonlás örök köntösét,
                                                    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
                                                    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
                                                    S láng, mely üveg alól is égig ér:
                                                    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
                                                    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
                                                    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

                                                    És szólt az Isten szigorún: „Elég!”
                                                    A törvény ellen nincsen lázadás!
                                                    Ha milliók mentek panasztalan,
                                                    Talán te légy kivétel?
                                                    Mint fiókát az atyamadár:
                                                    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
                                                    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

                                                    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
                                                    Szomorún indult a kapu felé,
                                                    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
                                                    Egy vágyam, egy utolsó volna még:
                                                    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
                                                    Szerettük egymást véghetetlenül,
                                                    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
                                                    Szeretném viszontlátni odalenn,
                                                    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
                                                    S felelt az Úr:
                                                    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”